A dohányos belső monológ, ami dohányzásban tartott

A legtöbbször használt mondatot soha nem mondtam ki hangosan. Esős kedd volt, még nem volt kilenc óra, és az irodaablaknál álltam, két ujjam között egy cigarettával, miközben mögöttem a gépem ébredezett. A radiátor kattogott, az ablak résnyire nyitva volt, és ugyanazt mondogattam magamnak, amit évek óta: „Kell ez, hogy belejöjjek.”

19 évesen kezdtem dohányozni. Addigra már 27 éve dohányoztam. A legrosszabb időszakomban naponta nagyjából 40 szál cigarettát szívtam el. A feleségem 18 évesen kezdett dohányozni, és a füst kettőnk életének szinte minden területére beette magát. Iroda. Konyha. Erkély. Autó. Ami ezt az egészet mozgásban tartotta, az nemcsak a nikotin volt. Hanem az a nyelvezet volt, amellyel körbefontam a nikotint.

„Kell ez, hogy belejöjjek.” Ez volt a reggeli mondat. Gyakorlatiasnak hangzott, szinte tiszteletreméltónak. Nem élvezetnek. Nem drámának. Csak egy apró igazításnak, mint amikor közelebb húzol egy széket, mielőtt leülnél. Az e-mailek előtt használtam, a nehéz telefonhívások előtt, és minden olyan feladat előtt, amit nem akartam elkezdeni. Azt mondtam magamnak, hogy a füst segít gondolkodni, de a gondolkodást sosem vitte előre. Rítust adott, egy szünetet, egy átjárót az egyik dolog és a következő közé.

Ha akkor valaki megkérdezte volna tőlem, miért dohányoznak tovább a dohányosok, előhúztam volna ezek közül valamelyik szépen megfogalmazott mondatot, és őszinteségnek neveztem volna. Ettől lett nálam ilyen hatékony a dohányos belső monológ. Bölcsebbnek hangzott, mint a mögötte rejlő egyszerű mondat: megtanítottam magam arra, hogy szinte mindent füsttel kezdjek.

„A mai nap nem az a nap.” Ez a mondat általában ebédre megérkezett. Egy feszült e-mail. Egy késett fizetés. Rossz idő. Jó idő. Túl sok munka. Túl kevés alvás. Mindig akadt valami, ami kész volt ürügyként szolgálni, hogy halogassam a leszokást. Persze én ezt sosem halogatásnak hívtam. Hanem realizmusnak.

Ez a mondat hazáig követett. A feleségem a konyhában volt. A fiam pedig, amikor még kisebb volt, a szomszéd szobában volt. Én meg kimentem az erkélyre azzal nyugtatva magam, hogy majd akkor foglalkozom a dohányzással, amikor nyugodtabb lesz az élet. Az élet nem lett nyugodtabb. Csak hosszabb lett. Ez nem ugyanaz. Huszonhét év el tud tűnni egy ilyen mondatban. Ahogy az akupunktúra, a hipnózis, a terápia, a tapaszok, Allen Carr könyve, a nedves szekrény szagát idéző gyógynövényes cigaretták és minden más próbálkozás is, amelyet menet közben egymásra halmoztam.

„Még mindig élvezem.” Ez volt az a mondat, amely végül hamisan csengett a saját fülemben. Emlékszem arra az estére, mert semmi drámai nem történt. Hideg tea az asztalon. A hamutartó megint tele volt. A lakást az a megült füstszag lengte be, amelyhez a családom már hozzászokott. Meggyújtottam még egy cigarettát, és szinte menetrendszerűen megérkezett a mondat.

Addigra az élvezetnek már alig volt köze hozzá. Nem ízleltem semmi különöset. Nem lazultam bele valami saját kis örömbe. Egy mintát tartottam fenn. Meggyújtom. Beleszívok. Elnyomom. Kinyitom az erkélyajtót. Becsukom az erkélyajtót. Keresem az öngyújtót. Ismétlem. Ha egy szokás elég sokáig kitölti a napodat, elkezd olyan szavakat kölcsönvenni, amelyek már nem tartoznak hozzá. Az élvezet is ilyen szó volt.

Nálam ez volt a fordulópont. Nem egy nagy fogadalom. Nem az utolsó cigaretta szertartása. Csak az a hirtelen szégyen, amikor túl tisztán hallottam a saját forgatókönyvemet ahhoz, hogy többé higgyek benne. A három mondat éveken át dolgozott rajtam. Hasznosnak, átmenetinek és választottnak állították be a szokást. Reggel hasznos. Délre átmeneti. Éjjel választott. Erős álcázás ez.

Amikor ezt megláttam, valami elcsendesedett bennem. Nem éreztem magam hősnek. Inkább kevésbé becsapottnak éreztem magam. A cigaretták nemcsak a testemet tanították be. A magyarázataimat is. Valahányszor rágyújtottam, már kész volt egy mondat, hogy elsimítsa a tettet a lelkiismeretem mellett. Ettől még nem oldódott meg minden egy nap alatt. Jobbat tett. Őszintévé tett.

Még mindig emlékszem az irodaablakra, arra az egy ujjnyi hideg levegőre, a hátam mögött felderengő laptopképernyőre. Emlékszem az otthoni erkélyajtóra. Emlékszem a hamutartóra, amely már nem tűnt csúnyának, mert bútorrá vált. A szokások részletekben élnek. Ahogy azok a mondatok is, amelyek megvédik őket.

Egyik mondat sem adott tervet. Csak azt mutatták meg, milyen csendesen tud megszólalni egy szokás. Ha egyszer még többet szeretnél olvasni, J. Freeman a nyugodt útról ír az útmutatójában.